// Első //

Kedveskéim!
Haha, oké, ez béna volt :D
Na, a lényeg, hogy sikerült megírnom egy részt, így gondoltam megleplek titeket, már most! :)
A részben egyenlőre semmi érdekes nem történik, mármint de, csak még Hazzababy nem bukkan fel a színen, de annak is eljön majd az ideje.
Viszont, egy kicsit megismerhetitek Blue családját, pontosabban a húgát. :)
Nem is húzom a szót.
Remélem elnyeri a tetszéseteket, és hagytok magatok után egy kis nyomot!
Ölel-csókol,
Lace x.

// Első - Sajnálom, srácok, rossz híreim vannak // 

Betsy - Blue English

Nyíltan kijelenthetem, hogy az egész versenyben, a várakozás a legrosszabb. De, ezt még az is tudja, aki csak nézi. Mármint, hihetetlenül utáltam, az egészet, pontosabban, mikor arra kellett várni, hogy tovább jutunk -e, vagy fogjuk a cuccunkat, és menjünk - e a picsába.

Az egész várakozós dolgot akkor utáltam meg, mikor a mentorok házában vártunk arra, hogy Louis hívasson.

Hihetetlen egy fickó volt, aki mindenkit képes volt vigyorgásra ösztönözni, már csak a jelenlétével. Ugyan, ki ne mosolyogna, mint a tejbe tök, ha meglát egy alacsony, kopaszodó fickót, aki mindig idiótán bazsalyog? Na, ugye, hogy senki nem bírná ki.

Halvány mosoly kúszott az arcomra, amikor a Blonde Electra nevű egylet visongva, csurom vizesen rontott ki a medence térből, ahol Louis közli mindenkivel, a jó, vagy rossz hírt.

A két lány egyértelműen tovább jutott, hiszen idáig hallottam, ahogy Darren nyakába ugorva visítoznak.

Charlie rászorított a kezemre, mikor észre vette a velünk szembejövő operatört, és mélyet sóhajtott. Felé fordultam, és némán eltátogtam neki, hogy "menni fog, megyünk az élő show-ba", és viszonoztam a szorítást.

A 18 éves fiú volt a legjobb barátom, akármennyire is volt egy másik női tag a bandában, nem bíztam meg benne annyira, mint Charlie-ban. És, ez fordítva is így volt. Mármint, ami Paris-at illeti, elvolt a kis saját világában, ahol a világon mindennél jobban szerette Mikey-t, és azt hiszem, hogy a srác ezt gusztustalanul boldogan viszonozta.

Szerettem őket, hiszen az életem részei voltak, csupán azt gyűlöltem, mikor előttem élték a szerelmi életüket. Mármint, bah, senki nem kíváncsi arra, hogy hogy nyelik le egymást.

Időközben megérkeztünk Louis Walsh elé. Egy kovácsolt vas székben ült, és rózsaszínes inget viselt, ami nyílván a BE-s lányoktól lett olyan. Magamban megjegyeztem, hogyha tovább jutunk jó lesz megtanulni a nevüket. Meg úgy mindenkiét.

Az öreg arca nem sugárzott sem boldogságot, sem vidámságot, és ennek láttán, a szabad kezemmel szinte egyből Charlie felkarjába markoltam. Felém fordult, halvány mosolyt erőltetett magára, és egy apró puszit nyomott a homlokomra. Parisa kinyúlt mellőle, és az alkaromat megragadva áthúzott maga mellé.

Louis idegesítően sokáig volt csendben, zavaromban és idegességemben, egyfolytában a kalapomat igazgattam.

- Srácok, imádtuk az első meghallgatásotokat - bár dicséretet mondott, a hangjából tisztán érződött, hogy a dolog már nem fog jól végződni. Összeszorítottam a szememet, és elfordítottam a fejemet, ráejtve Mikey vállára - De, nem vagyok benne biztos, hogy ez az Only The Young bírni fogja - azt hiszem, mind a négyen egyszerre zokogtunk fel, és a mentor hangjából is kiszűrődtek a sírás nyomai - Ez egy nagyon nehéz megmérettetés, sárcok, itt nincs henyélés csak kemény munka van - felemeltem a fejemet, hogy láthassam az arcát. Elhúzta a száját, és egyáltalán nem mosolygott - Sajnálom, srácok, rossz híreim vannak - a térdeimen megtámaszkodva, rejtettem el a könnyes arcomat a tenyerembe - Azt hiszem, benne vagytok a végső háromban! - kiáltotta.

A dolgok egyszerre történtek. Pontosabban Charlie-val egyszerre mozdultunk meg a mentorunk felé, és rángattuk fel a székéből, hogy utána egy csoportos ölelésbe vonjuk, és a kiabálásunkkal még meg is süketítsük szegényt.

- Köszönjük, úristen, nagyon köszönjük!

×××

- Ti elhiszitek ezt? - dőltem hátra a kanapémon. Miután bekerültünk a végső háromba, hazajöttünk, hogy összepakoljunk, hiszen remélhetőleg sokáig egy teljesen más helyen fogunk élni. Mindannyian elbúcsúztunk a családunktól, és szokás szerint az én szobámban gyűltünk össze - Mármint, ti felfogtátok már, hogy ma beköltözünk az x factor házba? - néztem végig a körülöttem terpeszkedő bandatársaimon - Mától merőben más lesz az életünk - sóhajtottam, és kényelmesen hátradőltem, míg apa hívására vártunk, aki majd elvisz minket Londonig.

Viszont arra nyilván senki nem számított, hogy a mai nap folyamán a húgom,  Lacey- Lotte is felbukkan. Pontosabban a lehető legváratlanabb pillanatban vágta ki a szobám ajtaját, és vetődött az ölembe, a nyakamnál húzva magához.

Lacey- Lotte, nemrég töltötte be a 17. életévét, és majdnem ugyanúgy nézett ki, mint én. Mármint, akár az ikrem is lehetett volna, aki 2 évvel később született. Annyi különbség volt köztünk, hogy utált énekelni, és nem is tudott, viszont rajongott a sportokért. Emlékszem, mindenfélét kipróbált, míg meg nem találta a tornát. Percről percre vált egyre nagyobb fanatikussá, és kezdett egyre többet edzeni, míg nem odáig jutott, hogy magántanuló lett, az edzéseinek száma miatt. És, nem bánta, hogy ott kellett hagynia emiatt a barátait. Mindig azt mondta, hogy neki az álmai a legfontosabbak, és, senki nem állhat az útjába, amíg el nem éri azokat.

Hihetetlenül büszke voltam rá, és bár nem találkoztunk mindennap, mégis nagyon szoros volt a kapcsolatunk. Ő volt a második legjobb barátnőm, és rengeteg dologért lehetek hálás neki, és egyben irigylem is a kivételes felfogása miatt.

- Dupla B! - kiáltotta, és hátrébb húzódva tőlem, kiskutya szemekkel pislogott rám. 17 év után, amíg együtt éltünk, kiismertem már őt annyira, hogy tudjam, amikor Dupla B-nek hív, és így néz rám, nagyon szeretne valamit.

- Mondd, mi kell - forgattam meg a szemeimet, a többiek pedig felnevettek a reakciómon. Rengetegszer voltak szemtanúi az ilyen dolgainknak, és nem egyszer nézték végig azt is, ahogyan öltük egymást. De, ilyenek a jó testvérek, nem?

- Hááát - húzta el a szót, így húzva az időt, én pedig a lehető legrosszabbra számítottam. Mert, ami őt illeti, soha nem szabad engedni, hogy túl sokáig gondolkozzon - tudod, nézelődtem versenyzők között, ilyen kis háttérellenőrzés- szerű - legyintette, mintha nem lenne fontos, vagy éppen csak egy hétköznapi dologról lenne szó - és azt kell mondjam - sóhajtotta, drámaian a szívére szorítva tenyerét - megtaláltam életem szerelmét! - ha a többiek az előbbi szóváltásunkon nevettek, akkor most sokkal inkább kacagtak, vagy fogalmam sincs, mit csináltak, de Charlie kevés híján lefordult a fotelből.

A húgom és a szerelem, minden napos dolog volt. Értem én azt úgy, hogy naponta zúgott bele más és más fickóba, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy bejelentette ismételten elrabolták a szívét. Még ha csak egy fél napra is.

- És, ezúttal ki a szerencsés? - préselte ki magából Mikey, mikor látta, hogy senki nem fog megszólalni. A húgom kikászálódott az ölemből, és a kanapé előtt, a földön foglalt helyet, keresztbe fonva maga előtt a karjait, hiszen beduzzogott, amiért kinevettük.

Azonban, mikor a szőke feltette neki a kérdést, a szemei újra felcsillantak, és másodperceken belül vad mesélésbe kezdett.

- Van egy fiú banda, azt hiszem a New Boyband, de mintha, említették volna valahol, hogy nevet kellett volna választaniuk, mert...

- A lényeget, Lacey- Lotte - vágott közbe Charlie, mire a húgom ráöltötte a nyelvét.

- A lényeg az - sóhajtott egy nagyot, és erősen összeszorította szemeit, mintha még maga elé képzelné a fiút - hogy a Stereo Kicks-ben van, és Reece Bibby-nek hívják, és 17 éves. És, ah, szerelmes vagyok, oké?! - nevetett fel zavartan, majd újra felém nézett - Kérlek, Bets, naaaaagyon - húzta el az a betűt - beszélj vele, az érdekemben, vagy, uuuuh, még ennél is jobb ötletem támadt! Hívj el az első show-ra, és mutass be neki! - pislogott rám kérlelően, én pedig megadóan felnevettem, és hagytam, hogy az ölembe katapultálva magát, addig szorongasson, amíg apa értünk nem jött.

// Nulla //

Kedves, olvasók!
Már, ha vagytok még.
Sajnálom, hogy eddig hanyagoltam ezt a történetet, csak valahogy nem sikerült a megírása.
De, most azt hiszem újult erővel állok hozzá, és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni belőle.
Nos, ezt a szösszenetet, nem mondanám prológusnak, egyszerűen csak kellett valami, amivel elkezdhetem a történetet.
Ez ilyen, visszatekintés szerű cuccos, nagyívben leírja, miről is van szó.
Csak annyit szeretnék kérni, hogyha vagytok még itt páran, és el is olvastátok, akkor kérlek, hagyjatok nyomot magatok után! 

Ölel- csókol, Lace x. 

Nulladik - Cseppnyi boldogság. 

 Betsy- Blue English

Ha valaki, még az x factor előtt azt mondja nekem, hogy ez az egész életeket változtat, talán nem hiszem el. Hiszen, hogy változtatná meg az ember életét, ha nem nyert? Egyértelmű, hogy, aki elbukik, az megy szépen a süllyesztőben, de még az sem biztos, hogy a nyertes talpon tud maradni.
Igaz, van kivétel, nem is egy, de lássuk be, hogy hatalmas nagy szerencse kell ahhoz, hogy az embert elismerjék, pontosabban egy tehetségkutató során megszeressék.

Mert ugye, az egész azzal kezdődik, hogy el kell érni odáig, hogy a mentorok felfigyeljenek rád, aztán megkedveljenek, és lássanak benned annyi tehetséget, ami elég az élő show-hoz.

Egyedül soha nem próbáltam volna meg, hiszen nincs annyi tehetségem, hogy helytálljak, de talán csak egyszer- kétszer fordult meg a fejemben.

15 éves korom óta voltam tagja az Only The Young nevű bandának, amit még James McVey alapított, majd pár évvel később kilépett, tehát maradtunk hárman. Charlie, Parisa és én. Nem sokkal később a bandánk felvette a végleges formát, pontosabban, mikor Mikey belépett hozzánk.

19 lehettem, mikor a banda tagjaival, akik addigra a legjobb barátaim lettek, eldöntöttük, hogy megpróbáljuk a tehetségkutatót. Félve álltam neki a próbáknak, és őszintén nem éreztem magunkat elég jónak ahhoz, hogy sikerüljön nekünk.

Naphosszakat próbáltunk, keményen, volt, hogy nem is aludtunk, de most, hogy itt állok a végén, nyíltan kijelenthetem, hogy bőven megérte.


Mert nem csak a legjobb háromba jutottunk be, nem csak megismertek minket, nem csak rajongóik lettek, hanem még az első show környékén, Őt is megismertem.

Most mondhatnám azt is, hogy boldog, és gusztustalanul örömtelen, szerelmi történet a miénk. És, valakinek az is lesz majd. De, én tudom, hogy ez annál sokkal több.


Mert, ha egyszer elérem, hogy megbocsájtson soha nem engedem el.

Nem csak napsütés, és szivárvány, a tehetségkutató, egyáltalán nem az, aminek látszik.

A háttérben, rengeteg küzdelem, könnyek, vita, és egy cseppnyi boldogság van.

Amíg külső szemlélője voltam, addig nem tudtam elképzelni, hogy miért születik a show- k alatt annyi - meg annyi szerelmes pár. Aztán, ahogy engem is belevontak ebbe, akarom mondani, belekényszerítettek, leesett, hogy az egész csak a nézettség miatt megy, és a legkisebb mértékben, az újabb tehetségek felfedezéséért.

A mi történetünk, pedig valahogy úgy kezdődött, hogy az első élő show közben, a backstage-ben, egymásnak rohantunk. Hát, nem meglepő? A két főszereplő, első találkozása, egy baleset során történt. Pont, mint egy filmben.