[00.Örökbe fogadva]

Hii, Girls!:) 
Mivel őrülten, hiper-szuper cuki vagyok Meghoztam az új történet 00. fejezetét. 
Nem prológus, nem bevezető, nem első rész. Csak úgy van:) 
Jó olvasást, várom a cukker véleményeket! :) 
xxx.En_Payne







Spencer Styles

2000. Március, 19. 

London, St. Marcus árvaház.

Izgatottan pattantam ki az ágyból. Tegnap bejelentették, hogy ma örökbefogadó szülők érkeznek. Mondanám, hogy megkerestem a legszebb ruhámat, de itt olyat nem kaptunk. Így felvettem a szakadt fekete farmert , egy fehér trikót és egy szintén szakadt blézert, amin az árvaház gusztustalan logója díszelgett. Vöröses, göndörödő hajamat gyorsan kifésültem, próbáltam kihozni magamból a legjobb formámat. Lassan 10 éve, hogy itt tengetem sanyarú életem, és nem volt valami jó. Egyedül, csak – az 5 perccel – fiatalabb öcsém okozott boldogságot, de örültem, hogy itt van nekem. Nélküle sehol nem lennék, egy-egy ebédnél, vagy udvari játéknál.

Azt hiszik az emberek, hogy egy 6 éves gyerek nem elég érett ahhoz, hogy felfogja mit keres itt. Az átlaggal ellentétben mi nem azért kerültünk ide, mert a szüleink meghaltak, más rokonaink nincsenek. Néha azt kívánom, bár csak így lenne, de csalódnom kell, és rájönni arra, hogy az anyám és apám egy drogos, rossz alkoholista, akiktől 2 évesen elvett az állam. 

Boldogan – már amennyire egy ilyen helyen lehet – szökdeltem át az árvaház fiú részlegére, hogy felkeltsem az öcsémet. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, s félve léptem be, nehogy felébresszem a szobatársát, Mike-ot.

A parketta recsegett a lépteim alatt, akármennyire is próbáltam óvatos lenni, sikerült felébreszteni a srácot.

-Szia – suttogtam és intettem egyet.

-Szia, törpelány – mosolyogott rám, majd öltözni készült. Ráugrottam az alvó öcsém hátára, aki felnyögött a súlyom alatt.

-Spencer, ha nem szállsz le rólam, 3 másodpercen belül, azt megkeserülöd! – morogta a párnájába nyomott fejjel.

-Neked is jó reggelt, öcskös. Elfelejtetted, hogy ma egy igen tehetős család érkezik, örökbefogadásra – mondatom befejeztél leszálltam róla, ő pedig hihetetlen gyorsasággal pattant ki az ágyból. – Én megyek is. Lehetőleg szedd össze magad. Szeretnék, már kijutni innen.

20 perccel később az árvaház összes lakója az aulában nyomorgott és várta a családot. Minden gyereken ugyanaz a szerelés, hogy az örökbefogadók ne a ruházat alapján ítéljenek meg. Harry szorosan mellettem állt és kezemet szorongatta izgalmában. Egyik lábamról a másikra állva vártam, hogy végre belépjenek.

Amikor ez megtörtént, az összes gyermek elcsöndesedett, és libasorba rendeződtünk, öcsém továbbra sem engedte el a kezemet, ezzel jelezte, hogy mi csak együtt megyünk el innen.

Ahogy egyre közelebb jöttek, úgy tudtuk könnyebben megnézni őket. Hárman voltak. A nő, az anya, gyönyörű barna hajú és zöld szemű asszony, kedves arccal, hatalmas mosollyal szép arcán. Alakját egy szűk farmerral emelte ki, amihez egy fehér inget vett fel, s egy barna övet. Az utána lépdelő férfi, szintén mosolygós, kedves arcú volt. Kicsit pocakos, látszik rajta, hogy már az negyvenet tapossa. A köztük lépdelő lány közel 10 lehetett, csinos öltözékére egyből irigy lettem, vöröses haja volt smaragd szemekkel, aranyos mosollyal gyönyörű orcáján.
Tekintete megakadt rajtam és öcsémen. Mosolya még szélesebb lett, majd anyjához sietett. Halkan sutymorogtak valamit,  később magukhoz hívták az igazgatót.

-Spencer, Harold, az irodába! – utasított, mi pedig lélegzetvisszafojtva siettünk a helyiségbe.

A szigorú nő biccentett a fotelek felé, hogy üljünk le.

-Gondolom tudjátok, miért vagytok itt. – sóhajtott. – A Styles család szeretne örökbe fogadni benneteket. – nagyot nyeltünk és óvatosan elmosolyodtunk.