Liam Payne
2016. December 2.
London
Egyedül keltem, ami mérhetetlenül fájt. Spencer, nem volt
itt mellettem, nem ölelhettem át. Azt sem tudom hol van. Kikászálódtam az
ágyból, és duzzogós, gyönyörű feleségemet kezdtem keresni. Lesétáltam a
lépcsőn, ami hangosan nyikorgott lépteim alatt. A nappaliban lévő kanapén
láttam a plédet, így legalább már tudtam, hogy hol aludt. Nagyon fájt, hogy még
egy szobában sem volt hajlandó aludni velem. Fejemet jobbra fordítottam, és
akkor megláttam. Az egyik fekete pólómban, és egy szűk nadrágban dőlt neki a
korlátnak, nekem háttal, fejét lehajtva.
Elhúztam a hatalmas üvegajtót, megcsapott a reggeli friss,
hideg levegő.
-Spencer – sétáltam mögé, hezitáltam, hogy átöleljem-e, de
végül megtettem – Kérlek. – szorosan lehunytam szemeimet, belecsókoltam a
nyakába, mire megremegett. Kezeimet a hasára simítottam, mire elállt a
lélegzete. – Baj van? – kérdeztem, miközben a kinti ülőgarnitúrához húztam.
Leültettem az ölembe, fejét a vállamba fúrta, mélyeket lélegzett.
-Mondanom kell valamit – hangja rekedtes volt, az
alváshiánytól és a sírástól.
-Szóval, baj van. – szorítottam össze a szemeimet
fájdalmasan. Apró tenyere végigsiklott az arcomon, míg a másik keze a tarkómra csúszott. Arcomat
újból a nyakába fúrtam.
-Éjszaka elmentem itthonról, valami nem hagyott aludni. –
kezdett bele, miközben tenyerem derekáról a fenekére csúszott. – Aztán meg már
végképp nem tudtam aludni. Nagyon sokat gondolkoztam. – belecsókoltam a
nyakába, már nem folytatta a beszédet. Felsóhajtott, felemelte a fejemet. – Azt
hiszem, terhes vagyok. – eltátottam a számat,
nem akartam elhinni, hogy ezt mondta. Tegnap még azon veszekedtünk, hogy
vigyázzunk, mert még nem állunk készen.
-Tessék? – suttogtam.
-Ter-hes va-gyok. – szótagolta, hátha hamarabb felfogom. A
derekán pihenő kezemmel még közelebb húztam magamhoz.
-Biztos? – hangom halk volt, még mindig sokkolva ültem.
-2 óra múlva az orvosnál kell lennem.
-Lennünk. – javítottam ki gyorsan és felnéztem rá. Szemei
könnyesek voltak, nem mosolygott. – Nem akarod a gyereket?
-Nagyon is szeretném, mégis nem érzem magam készen rá.
Tudod, hogy imádom a gyerekeket, de nem tudom feltudok-e nevelni egyet. Főleg,
ha te turnézni mész.
-Köszönöm. – suttogtam és megcsókoltam. Féltem tőle, hogy az
esti miatt ellök magától, de pont az ellenkezője történt. Akaratosan a hajamba
túrt, mire elvesztettem az eszemet. Felálltam a fotelből, fenekénél tartva
vittem be a házba. Tudtam, hogy a szobáig már nem jutunk el, így egyenesen a
kanapéhoz cipeltem. Óvatosan lefektettem az ágyra, felé magasodtam. – Ugye
szabad? – kérdeztem a szemébe nézve. Gyorsan kapkodta a levegőt, kezeit a
nyakamon hagyta.
-Még az sem biztos, hogy terhes vagyok. – motyogta és
megcsókolt. Lehúztam róla a felsőmet,
nagy örömömre semmi más nem takarta testét.
-Biztos, hogy elbírunk egy gyerekkel? – kérdezte halkan
Spencer, mikor kisétáltunk a rendelőből. Az orvos boldogan közölte velünk, hogy
szülők lettünk.
-Babe –szorítottam meg a kezét. – Tökéletesen elbírunk majd
vele. – nyomtam puszit a hajába. Derekára simítottam a kezemet, így sétáltunk
egészen az autómig. – A többieknek,és anyáéknak, mikor akarjuk elmondani?
-Nem tudom, Mackó. – sóhajtott és hátradőlt az ülésen. Még
lapos hasát simogatta, megmosolyogtatott a látvány. – Mikor indultok turnézni?
– kérdezte.
-Januárban.
-Akkor, mi lenne, ha holnap elmennénk a te szüleidhez, aztán
az enyémekhez, és a fiúknak utána mondanánk el? – vetette fel az ötletet.
-Felhívom anyát. – elővettem a telefonomat, s tárcsáztam
édesanyámat.
-Szia, Liam. – hallottam meg boldog, mosolygós hangját.
-Szia, anya. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy holnap
meglátogatunk? – kérdeztem a nyakamat behúzva.
-Tényleg? Kincsem, nagyon örülök neki! Most, úgyis itthon
van Ruth és Nicola is.- hangja boldogabban csengett, még kérdezett néhány
dolgot, majd letettük, hiszen holnap látjuk egymást. Spencer még beszélgetett
valakivel, így nem figyelt rám. Megálltam a garázsban, és kiszálltam, majd
segítettem feleségemnek is.
-Rendben anya, holnapután találkozunk. – köszönt el Anne-tól
és letette. – Harry-ék is otthon lesznek. – nyomott csókot ajkaimra és indult
is volna befelé, ha nem rántom vissza magamhoz és csókolom meg rendesen.
2016.
Augusztus 05.
London.
Alig 20 perce értem haza a turné utolsó állomásáról.
Feleségem békésen aludt, bármennyire is vágytam csókjára eszemben sem volt
felébreszteni. Bebújtam mellé az ágyba, derekánál magamhoz húztam, apró csókot
nyomtam nyakába, majd álmaimba merültem.
-Liam. – nyöszörgött mellettem Spencer. Kinyitottam a
szemeimet, feleségem továbbra is háttal feküdt nekem, nem tudott mozdulni. –
Li, azt hiszem jön, a baba. – suttogta gyengén, olyannyira, hogy alig
hallottam. Kezeimet levettem derekáról, kimásztam az ágyból és a szekrényünkhöz
sétáltam, míg ő nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Elővettem neki egy
kényelmes nadrágot, és egy bő pólót. Odasiettem mellé, gyorsan ráadtam a
cuccokat, majd kisegítettem a szobából. – Mackó, te nem öltöztél fel. – nyöszörgött a hasát
simogatva. Elengedtem a kezét, visszaszaladtam a szobába, felkaptam a nem rég
levett ruháimat.
-Okés, mehetünk. Mindened megvan, babe? – kérdeztem,
miközben segítettem neki beülni az autóba. Bólintott, majd fájdalmasan
felnyögött.
Kezemet szorongatta, miközben erős fájdalmakkal küzdött.
-Apás szülés lesz? – jelent meg az orvos, és áldottam az
eget, hogy Spenc egy ilyen öreg faszit választott.
-Menj haza. Alig állsz a lábadon – nézett rám, meggyötört,
fájdalmas arccal. Nem hittem a fülemnek, hogy tényleg el akart küldeni.
Mérhetetlenül fájtak a szavai.
-Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – háborodtam fel.
-Alig 20 percet aludtál. – érvelt, miközben rászorított a
kezemre. Ezzel a tettével árulta el magát. Szüksége van rám.
-A közös gyermekünket hozod világra, ne szórakozz! – szóltam
rá erőteljesebben, és innentől kezdve esélye sem volt, hogy elmenjek.
Végig ott voltam mellette, akkor is mikor majdnem elájultam.
Maradtam, nem hagytam magára a feleségemet. Utolsó fájdalmas nyomások után
világra hozta első gyermekünket.
-Gratulálok, kislány! – mutatta fel az orvos, a véres
kislányt. Abban a pillanatban felsírt, én pedig beleszerettem. – Apuka,
szeretné elvágni a köldök zsinórt? – kérdezte mosollyal az arcán. Lassan,
bátortalanul bólintottam, majd mellé léptem és elvágtam. – Elviszik a kicsit,
megmosdatni, utána visszahozzuk. Addig pihenjen Mrs. Payne – nézett csodás
feleségemre.
Mosolyogva indultam meg felé, vontam könnyed ölelésbe.
Tudtam, hogy még óvatosan kell bánni vele.
-Nagyon-nagyon büszke vagyok rád, és nagyon köszönöm, a
csodát. A kislányunkat. – nyomtam csókot szájára. Körém fonta remegő karjait,
halkan felsóhajtott. –Akkor, mi is lesz a neve? – kérdeztem. Nem állapodtunk
meg semmilyen névben, azt sem tudtuk milyen nemű lesz. Tökéletes meglepetés
volt. – Nem tudom véleményed, de én
örülnék, ha benne lenne a Jamie. Még ha nem is az első neve.
-Mit szólnál, az Emma-hoz? – kérdezte, miközben az
ágyszélére ültem. Elhúztam a szám, a név hallatán. – Vagy Claire?
-Tökéletes – nyomtam újabb csókot puha ajkaira. – Köszönöm
neked, Claire Jamie Payne-t. – mosolyogtam.
Spencer
Styles
2017.
Augusztus 29.
London.
Gyermekem hangosan sírt, nem akarta abbahagyni.
-Liam, most te kelsz fel hozzá. – morogtam a párnába. Az
ölelő karok eltűntek derekamról.
-Spenc, szerintem éhes. – morogta és végigsimított a
gerincemen.
-Akkor etesd meg!
-Babe, nekem nincsenek melleim. – annak ellenére, hogy
reggel 3 óra volt, hangosan felnevetett.
-Jó, akkor feküdj vissza. – mondtam, és kimásztam az ágyból.
Nem feküdt vissza, jött utánam a szemben lévő szobába. – Li, menj vissza. –
szóltam rá, mikor mellém állt. – Aludj még, jó? – néztem fel rá, és nyomtam egy
csókot a szájára. Megrázta a fejét, és derekamra simította hatalmas tenyerét.
Lehajoltam és kezembe vettem síró lányomat.
-Claire, nyugi. – nyomtam egy puszit homlokára. Óvatosan
végig simítottam kis arcán, és leültem a szobájában lévő fotelbe. – Shhh. –
ringattam. Liam mögém lépett, egyik kezét ismét a derekamra helyezte, másik
kezével Claire arcát simogatta.
-Gyönyörű – suttogta, s belecsókolt a nyakamba. – Olyan,
mint az anyja. – felé fordultam és megcsókoltam. Férjem halkan dúdolni kezdett,
a kicsi egyre nagyobbakat pislogott, míg végül el nem aludt.
-Köszönöm.
-Szeretlek, Spenc. – suttogta és újra megcsókolt, majd
kivette a kezemből a Claire-t, és az ágyába rakta. Újra felém fordult, és
sokkal hevesebben csókolt, mint az előbb. Tudta, hogy még nem tehet semmit,
mert nem bírnám, és csak a saját határait feszegeti. Tenyerei, melleimet érintve
csúsztak végig testemen, egészen a fenekemig. Belemarkolt és felkapott az
ölébe. Átvitt a saját szobánkba, letett az ágyra, és mellém feküdt. Derekamnál
ölelt át, arcát a nyakamba fúrta, lehelete csiklandozta a bőrömet. – Szeretlek,
és alig várom, hogy rendben legyél. – suttogta, mire felkaron ütöttem. Apró
csókot nyomtam a nyakára, majd elaludtam.
Jujjj, Claireee ♥ a második évad egyik főszereplője.;)
