[24."Alig várom, hogy rendben legyél... "]

Liam Payne

2016. December 2. 

London

Egyedül keltem, ami mérhetetlenül fájt. Spencer, nem volt itt mellettem, nem ölelhettem át. Azt sem tudom hol van. Kikászálódtam az ágyból, és duzzogós, gyönyörű feleségemet kezdtem keresni. Lesétáltam a lépcsőn, ami hangosan nyikorgott lépteim alatt. A nappaliban lévő kanapén láttam a plédet, így legalább már tudtam, hogy hol aludt. Nagyon fájt, hogy még egy szobában sem volt hajlandó aludni velem. Fejemet jobbra fordítottam, és akkor megláttam. Az egyik fekete pólómban, és egy szűk nadrágban dőlt neki a korlátnak, nekem háttal, fejét lehajtva.

Elhúztam a hatalmas üvegajtót, megcsapott a reggeli friss, hideg levegő.

-Spencer – sétáltam mögé, hezitáltam, hogy átöleljem-e, de végül megtettem – Kérlek. – szorosan lehunytam szemeimet, belecsókoltam a nyakába, mire megremegett. Kezeimet a hasára simítottam, mire elállt a lélegzete. – Baj van? – kérdeztem, miközben a kinti ülőgarnitúrához húztam. Leültettem az ölembe, fejét a vállamba fúrta, mélyeket lélegzett.

-Mondanom kell valamit – hangja rekedtes volt, az alváshiánytól és a sírástól.

-Szóval, baj van. – szorítottam össze a szemeimet fájdalmasan. Apró tenyere végigsiklott az arcomon, míg  a másik keze a tarkómra csúszott. Arcomat újból a nyakába fúrtam.

-Éjszaka elmentem itthonról, valami nem hagyott aludni. – kezdett bele, miközben tenyerem derekáról a fenekére csúszott. – Aztán meg már végképp nem tudtam aludni. Nagyon sokat gondolkoztam. – belecsókoltam a nyakába, már nem folytatta a beszédet. Felsóhajtott, felemelte a fejemet. – Azt hiszem, terhes vagyok.  – eltátottam a számat, nem akartam elhinni, hogy ezt mondta. Tegnap még azon veszekedtünk, hogy vigyázzunk, mert még nem állunk készen.

-Tessék? – suttogtam.

-Ter-hes va-gyok. – szótagolta, hátha hamarabb felfogom. A derekán pihenő kezemmel még közelebb húztam magamhoz.

-Biztos? – hangom halk volt, még mindig sokkolva ültem.

-2 óra múlva az orvosnál kell lennem.

-Lennünk. – javítottam ki gyorsan és felnéztem rá. Szemei könnyesek voltak, nem mosolygott. – Nem akarod a gyereket?

-Nagyon is szeretném, mégis nem érzem magam készen rá. Tudod, hogy imádom a gyerekeket, de nem tudom feltudok-e nevelni egyet. Főleg, ha te turnézni mész. 

-Köszönöm. – suttogtam és megcsókoltam. Féltem tőle, hogy az esti miatt ellök magától, de pont az ellenkezője történt. Akaratosan a hajamba túrt, mire elvesztettem az eszemet. Felálltam a fotelből, fenekénél tartva vittem be a házba. Tudtam, hogy a szobáig már nem jutunk el, így egyenesen a kanapéhoz cipeltem. Óvatosan lefektettem az ágyra, felé magasodtam. – Ugye szabad? – kérdeztem a szemébe nézve. Gyorsan kapkodta a levegőt, kezeit a nyakamon hagyta.

-Még az sem biztos, hogy terhes vagyok. – motyogta és megcsókolt.  Lehúztam róla a felsőmet, nagy örömömre semmi más nem takarta testét.

-Biztos, hogy elbírunk egy gyerekkel? – kérdezte halkan Spencer, mikor kisétáltunk a rendelőből. Az orvos boldogan közölte velünk, hogy szülők lettünk.

-Babe –szorítottam meg a kezét. – Tökéletesen elbírunk majd vele. – nyomtam puszit a hajába. Derekára simítottam a kezemet, így sétáltunk egészen az autómig. – A többieknek,és anyáéknak, mikor akarjuk elmondani?

-Nem tudom, Mackó. – sóhajtott és hátradőlt az ülésen. Még lapos hasát simogatta, megmosolyogtatott a látvány. – Mikor indultok turnézni? – kérdezte.

-Januárban.

-Akkor, mi lenne, ha holnap elmennénk a te szüleidhez, aztán az enyémekhez, és a fiúknak utána mondanánk el? – vetette fel az ötletet.

-Felhívom anyát. – elővettem a telefonomat, s tárcsáztam édesanyámat.

-Szia, Liam. – hallottam meg boldog, mosolygós hangját.

-Szia, anya. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy holnap meglátogatunk? – kérdeztem a nyakamat behúzva.

-Tényleg? Kincsem, nagyon örülök neki! Most, úgyis itthon van Ruth és Nicola is.- hangja boldogabban csengett, még kérdezett néhány dolgot, majd letettük, hiszen holnap látjuk egymást. Spencer még beszélgetett valakivel, így nem figyelt rám. Megálltam a garázsban, és kiszálltam, majd segítettem feleségemnek is.

-Rendben anya, holnapután találkozunk. – köszönt el Anne-tól és letette. – Harry-ék is otthon lesznek. – nyomott csókot ajkaimra és indult is volna befelé, ha nem rántom vissza magamhoz és csókolom meg rendesen.

2016. Augusztus 05.

London.

Alig 20 perce értem haza a turné utolsó állomásáról. Feleségem békésen aludt, bármennyire is vágytam csókjára eszemben sem volt felébreszteni. Bebújtam mellé az ágyba, derekánál magamhoz húztam, apró csókot nyomtam nyakába, majd álmaimba merültem.

-Liam. – nyöszörgött mellettem Spencer. Kinyitottam a szemeimet, feleségem továbbra is háttal feküdt nekem, nem tudott mozdulni. – Li, azt hiszem jön, a baba. – suttogta gyengén, olyannyira, hogy alig hallottam. Kezeimet levettem derekáról, kimásztam az ágyból és a szekrényünkhöz sétáltam, míg ő nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Elővettem neki egy kényelmes nadrágot, és egy bő pólót. Odasiettem mellé, gyorsan ráadtam a cuccokat, majd kisegítettem a szobából. – Mackó, te  nem öltöztél fel. – nyöszörgött a hasát simogatva. Elengedtem a kezét, visszaszaladtam a szobába, felkaptam a nem rég levett ruháimat.

-Okés, mehetünk. Mindened megvan, babe? – kérdeztem, miközben segítettem neki beülni az autóba. Bólintott, majd fájdalmasan felnyögött.

Kezemet szorongatta, miközben erős fájdalmakkal küzdött.

-Apás szülés lesz? – jelent meg az orvos, és áldottam az eget, hogy Spenc egy ilyen öreg faszit választott.

-Menj haza. Alig állsz a lábadon – nézett rám, meggyötört, fájdalmas arccal. Nem hittem a fülemnek, hogy tényleg el akart küldeni. Mérhetetlenül fájtak a szavai.

-Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – háborodtam fel.

-Alig 20 percet aludtál. – érvelt, miközben rászorított a kezemre. Ezzel a tettével árulta el magát. Szüksége van rám.

-A közös gyermekünket hozod világra, ne szórakozz! – szóltam rá erőteljesebben, és innentől kezdve esélye sem volt, hogy elmenjek.

Végig ott voltam mellette, akkor is mikor majdnem elájultam. Maradtam, nem hagytam magára a feleségemet. Utolsó fájdalmas nyomások után világra hozta első gyermekünket.

-Gratulálok, kislány! – mutatta fel az orvos, a véres kislányt. Abban a pillanatban felsírt, én pedig beleszerettem. – Apuka, szeretné elvágni a köldök zsinórt? – kérdezte mosollyal az arcán. Lassan, bátortalanul bólintottam, majd mellé léptem és elvágtam. – Elviszik a kicsit, megmosdatni, utána visszahozzuk. Addig pihenjen Mrs. Payne – nézett csodás feleségemre.

Mosolyogva indultam meg felé, vontam könnyed ölelésbe. Tudtam, hogy még óvatosan kell bánni vele.

-Nagyon-nagyon büszke vagyok rád, és nagyon köszönöm, a csodát. A kislányunkat. – nyomtam csókot szájára. Körém fonta remegő karjait, halkan felsóhajtott. –Akkor, mi is lesz a neve? – kérdeztem. Nem állapodtunk meg semmilyen névben, azt sem tudtuk milyen nemű lesz. Tökéletes meglepetés volt.  – Nem tudom véleményed, de én örülnék, ha benne lenne a Jamie. Még ha nem is az első neve.

-Mit szólnál, az Emma-hoz? – kérdezte, miközben az ágyszélére ültem. Elhúztam a szám, a név hallatán. – Vagy Claire?

-Tökéletes – nyomtam újabb csókot puha ajkaira. – Köszönöm neked, Claire Jamie Payne-t. – mosolyogtam.

Spencer Styles

2017. Augusztus 29.

London.

Gyermekem hangosan sírt, nem akarta abbahagyni.

-Liam, most te kelsz fel hozzá. – morogtam a párnába. Az ölelő karok eltűntek derekamról.

-Spenc, szerintem éhes. – morogta és végigsimított a gerincemen.

-Akkor etesd meg!

-Babe, nekem nincsenek melleim. – annak ellenére, hogy reggel 3 óra volt, hangosan felnevetett.

-Jó, akkor feküdj vissza. – mondtam, és kimásztam az ágyból. Nem feküdt vissza, jött utánam a szemben lévő szobába. – Li, menj vissza. – szóltam rá, mikor mellém állt. – Aludj még, jó? – néztem fel rá, és nyomtam egy csókot a szájára. Megrázta a fejét, és derekamra simította hatalmas tenyerét.

Lehajoltam és kezembe vettem síró lányomat.

-Claire, nyugi. – nyomtam egy puszit homlokára. Óvatosan végig simítottam kis arcán, és leültem a szobájában lévő fotelbe. – Shhh. – ringattam. Liam mögém lépett, egyik kezét ismét a derekamra helyezte, másik kezével Claire arcát simogatta.

-Gyönyörű – suttogta, s belecsókolt a nyakamba. – Olyan, mint az anyja. – felé fordultam és megcsókoltam. Férjem halkan dúdolni kezdett, a kicsi egyre nagyobbakat pislogott, míg végül el nem aludt.

-Köszönöm.

-Szeretlek, Spenc. – suttogta és újra megcsókolt, majd kivette a kezemből a Claire-t, és az ágyába rakta. Újra felém fordult, és sokkal hevesebben csókolt, mint az előbb. Tudta, hogy még nem tehet semmit, mert nem bírnám, és csak a saját határait feszegeti. Tenyerei, melleimet érintve csúsztak végig testemen, egészen a fenekemig. Belemarkolt és felkapott az ölébe. Átvitt a saját szobánkba, letett az ágyra, és mellém feküdt. Derekamnál ölelt át, arcát a nyakamba fúrta, lehelete csiklandozta a bőrömet. – Szeretlek, és alig várom, hogy rendben legyél. – suttogta, mire felkaron ütöttem. Apró csókot nyomtam a nyakára, majd elaludtam.

Jujjj, Claireee ♥ a második évad egyik főszereplője.;)