[11. "Barátok?"]

Spencer Styles

2011. November 12. 

London. 

Újabb órák elteltével Ahslyn és én a kanapén ültünk, teljesen készen. Louise éppen távozni készült, mikor az öcsém is befutott. Egyből Lux-val kezdett el gügyögni. Elvarázsolta a kislány. Ash néha atól fél, hogy a végén Harry elhagyja őt a kicsilányért.

-Szia, Speny – ölelt meg szorosan, s nyomott egy puszit a homlokomra. – Meseszép vagy. – mért végig csodálkozva.

-Te sem nézel ki rosszul, bár közelembe sem érhetsz. – vigyorogtam. Megforgatta a szemeit, s inkább barátnőjét helyezte nagyobb figyelembe.

-Hallod, Spencer. – szólalt fel Harry, miután kigyönyörködte magát Ashlynben. – A lovagod, mikor jön?

-Kim? – kérdeztem vissza értetlenül. – Milyen lovag? Hova?

-A kísérőd – segített ki – El fogunk késni. Simon meg mérges lesz.

-Megkérdezem, hol jár. – mondtam és kisétáltam a lakásból, egyenesen Liam-hez. Unottan nyomtam a csengőt, egészen addig, amíg ki nem nyitotta.

-Huh. Wow. – kerekedett el a szeme, amint meglátott. – Gyönyörű vagy. – mosolygott, miközben többször is, kicsit sem titkolva végig mért.

-Öhm. – próbáltam leplezni a zavaromat.  – Köszi. Azt hiszem. – motyogtam.  – Figyelj, mennyi idő még?

-Akár mehetünk is, csak még bent hagytam valamit. Egy perc. - rohant be a szobájába.

-Addig szólok Harry-éknek. – mondtam és visszamentem a lakásomba.  – Egy perc és itt van.

-Várj, te – kezdte Harry, de a színrelépő Liam megakadályozta a beszédben.

-Hello – intett, majd a kezembe nyomott egy meseszép vörösrózsát, valamint az arcomra egy puszit. –Mehetünk?

-Te, é-és – szegény kisöcsém csak dadogni tudott – E-együtt?

-Nem – vágtuk rá egyszerre.

-Csak Liam engem hívott. – vontam vállat.

-Figyellek – „fenyegette” meg Liam-et, öcsém. – Ha bármi baja lesz az én testvérkémnek, szétverlek. – mondta miközben alaposan megszorongatott.

Felhajtás, fények, rajongók, kamerák, fotósok, újságírók. Annyian voltak, hogy attól féltem elvesztem Liam-et. Mondjuk erre semmi esély sem volt, mert már olyan szorosan fogta a kezemet, hogy szinte már fájt. Túl haladtunk a rajongókon, s egyből a fotósokhoz, újságírókhoz érkeztünk.

-Miért együtt érkeztetek? – érkezett a kérdés az MTV megbízottjától. – Van köztetek valami? Igazak a hírek?

-Sorjában. – mosolyodott el halványan kísérőm, miközben fél kézzel átölelte a derekamat. Szorosan tartott magához, mintha attól félne, itt hagyom. – Én hívtam el, Spencert, ugyanis Harry mással érkezett, se neki, se nekem nem volt kísérőm. Nincs köztünk semmi, csupán szomszédok, illetve barátok vagyunk. Nem igazak a hírek sem.

-Spencer – fordult felém a lány. – Kivel készültél a mai estére? Igaz, hogy az öcsédnek barátnője van?

-Louise Teasdale segített nekem a készülődésben, aki ugye a fiúk segítője is. – magyaráztam a könnyebb esetet. – A testvérem nevében, viszont nem nyilatkoznék. – mondtam diplomatikusan. Még kérdeztek egy keveset, viszont most már csak az albumról. Liam óvatosan húzott el a riporterektől, s adta át a helyet a következő érkezőknek.

-Nagyon ügyes voltál – suttogta, majd egy alig észrevehető puszit nyomott a fülem mögötti részre, ahol tegnap este kicsit megszívta. – Látszódik – kuncogott fel édesen. – Egyébként sikerült megoldani a Louise-s ügyet?

-Nagyon szépen köszönöm, hogy ott hagytál. – morogtam. – Mellesleg, igen. Megoldottam, legalábbis remélem, hogy elhitte az a hülye, hogy nem volt semmi. Harry kikészülne, ha megtudná. – motyogtam.

-Nyugi, senki nem fogja megtudni. – mosolygott bíztatóan. – Mi lenne, ha táncolnánk?

-Itt? Tudod, hogy keringőzni kell? – nevettem el magamat.

-Dülöngélés jobbra-balra, minek számít? – kérdezte aranyos mosollyal, puha arcán.

-Uhm. Tökéletes keringő lesz – kuncogtam, s elfogadtam a felém nyújtott kezét. Lassan sétáltunk a táncparkettig, ahol már 3-4 pár táncikált a mesés dallamra. Beálltunk közéjük és dülöngélni kezdtünk, pont ahogy Liam mondta. – Nagyon jól táncolsz – mosolyogtam rá.

-Köszönöm. – suttogta. Valaki megkocogtatta a vállamat, így Liam elengedett, s átadott öcsémnek, míg Ő Ashlyn-nel kezdett táncolni.

-Hogy fogadták, Ash-t? – kérdeztem Harryt, mikor már percek óta némán forogtunk.

-Egész jól. De nagyon féltem. Nem tudom mi lesz vele, ha elmegyünk. – motyogta lehajtott fejjel. – Még azt sem mondtam neki, hogy mikor indulunk.

-Harry! – szóltam rá egy kicsit idegesen. Ismertem már, tudtam, ha rajta múlik szó nélkül jön el a turnéra. – El kell mondanod neki. – morogtam, összeszűkített szemekkel.

-Jó, rendben – sóhajtott. – Viszont lenne még egy kérdésem – nézett rám, tágra nyílt szemekkel.  – Biztos nincs köztetek semmi? – vonta fel szemöldökét, s közben Liam-re pillantott.

-Teljességgel biztos – bólintottam egy bíztató mosoly kíséretében. – Miért lenne?

-Csak olyan sokat vagytok együtt – vont vállat.

-Mivel a szomszédom, mellesleg a munkatársam is? – kérdeztem egy kicsit idegsebben. – Menj inkább vissza a barátnődhöz – toltam el magamtól, s Ash és Liam felé mutattam.

-Csak, hogy tudd. Azért még szeretlek, Spenc – nyomott egy puszit a homlokomra.

-Én is, de ilyenkor egy kanál vízben megfojtanálak – vigyorogtam rá, mire elmosolyodott és otthagyott.

Órákkal később kísérőmmel sétálgattam, a rendezvényhez közeli parkban. Halkan beszélgettünk, mintha attól félnék, hogy ránk találnak.

-Nem mehetnénk, már haza? – nyávogott, akár egy kislány. – Álmos vagyok. Valaki kifárasztott az éjjel. – vigyorgott rám kajánul, mire erősen vállon bokszoltam. – Annyira nem vagyok fáradt, hogy ne tudjuk megismételni… - húzott magához szorosan, s nyakhajlatomba temette a fejét.

-Liam – toltam el mellkasánál. – Mit művelsz? – kérdeztem, de mikor láttam, hogy csak vigyorog, leesett. – Te ittál? – kérdésem kicsit hisztérikusra sikerült.

-Kicsikét – mutató- és hüvelykujjával mutatta meg alkohol fogyasztásának mértékét. – De, Spencer – jött megint közelebb.

-Liam James Payne – próbáltam nyugodt maradni, és nem figyelni az eszeveszett tempóban dübörgő szívemre, vagy arra, hogy legbelül már azért ordítottam, hogy csókoljon meg végre. – Most hazamegyünk, és szépen aludni fogsz. – ragadtam karon, s uralkodtam magamon.

-De, Spencer! – nyávogott, de tudtam, holnap semmire nem fog emlékezni.

-Semmi, de hazamegyünk.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki nem akarja abbahagyni, az ajtóm ütését, annyira be akar jönni. Nyűgösen, kómás fejjel, szinte még csukott szemekkel sétáltam oda, hogy elküldjem egy melegebb éghajlatra az érkezőt.

-Mit akarsz? – kérdeztem meg sem nézve, ki az. Nem szólalt meg, én pedig kezdtem unni az ajtóban álldogálást, így végül rá emeltem a tekintetem.  Göndör barna haja, kócosan, ziláltan pihent feje tetején, szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, tökéletes, rózsaszín ajkait, szomorúan lefelé biggyesztette.

-Bocsánatot kérni. – egy halvány mosoly futott át az arcán, de hamar el is tűnt.

-Várom. – dőltem neki az ajtó keretének, mellkasom előtt keresztezve kezeimet.

-Nem lehetne, hogy odabent…? – utalt arra, hogy ezt talán nem a folyosón kéne megbeszélni.

-De – sóhajtottam és beengedtem.

Teljesen otthonosan mozgott, mintha mindig is itt élt volna. Levágta magát a krémszínű kanapémra és várta, hogy üljek mellé, de nem tettem. Helyette inkább egy fotelben foglaltam helyet. Először furcsán nézett, mintha még csalódott is lett volna, de nem szólt semmit.  Fejét puha tenyerébe temette, mélyeket lélegzett.

-Annyira sajnálom, a tegnapit. Nem lett volna szabad annyit innom. – motyogta lehajtott fejjel.

-Valóban, nem – morogtam és hátra dőltem az ülőhelyemen. Felnézett rám, és szemeiben olyat láttam, amitől, kis híján elbőgtem magam. Olyan fájdalommal nézett, hogy majdnem kifacsarta a szívem.

-Kérlek, ne lökj el magadtól. – suttogta és felállt. – Bármit, csak azt ne. Megértem, ha csak a barátom akarsz lenni, főleg a tegnapi viselkedésem után. Csak annyit kérek, hogy ne taszíts el. – hangja könyörgő volt, s nem bírtam tovább. Könnyeim lassan szánkáztak végig az arcomon, amitől az előttem guggoló srác, ijedten, aggódva fürkészte arcomat. – Bocsáss meg, Spencer.

Puha ujjaival letörölte könnyeimet, majd szoros ölelésébe zárt. Derekánál öleltem át, húztam még jobban magamhoz. Arcomat vállába temettem és csak élveztem a pillanatot, amit Ő szakított félbe. – Barátok?

A válaszommal saját magamat is megleptem, mégis biztos vagyok benne, hogy így lesz a legjobb. Neki is, és nekem is. – Barátok. – bólintottam, s karjai megfeszültek körülöttem


Hii,Girls:) Cirmoskáim, meghoztam az újat. Ez az a rész, ami nem tetszhet nektek annyira. 
De, azért remélem, hogy nem utáltok meg nagyon. 
Várom a cukker véleményeket! Legyetek jók, Marharépácskáim!:) 

Guten Tag, Babes. 

xxx.En_Payne