[13. "Mikor akartad elmondani?"]

Ahslyn Tracell

2012. Augusztus 27. 

London. 

Nem tudok aludni. Nem csak most, már legalább egy hete. Akárhányszor rágondolok sírhatnékom támad, bárcsak ne tenném ezt vele. De, muszáj. Csak forgolódtam az ágyban, miközben életem szerelme a testvérénél volt, hogy segítsen neki az új albumnál. Viszont én nem bírtam tovább. Muszáj tudnia. A sötétben indultam a telefonom megkeresésre, magamat ismerve tudtam, hogy valamelyik táskámban hagytam. Miután legalább háromszor rúgtam bele, a már félig megpakolt bőröndömbe, megtaláltam a készüléket, és tárcsázni kezdtem barátomat.

-Ash! – még a hangjától is elfog a sírhatnék, de uralkodok magamon és nem hullajtok most könnyeket.

-Harry – hangom valamivel jobban csengett, mint vártam. – Ide kell jönnöd. – motyogtam.

-Minden oké? – hangja aggodalmassá változott,  amit nem akartam, viszont rátapintott a lényegre.

-Nem igazán.

-10 perc és ott vagyok, szívem. – mondta és letette.

Imádtam, ha becézgetett, imádtam, mikor reggel felkel és még kócos a haja, imádtam, azt a rekedtes hangját, imádtam az egész srácot. És most elveszítem, talál magának jobbat, én meg egyedül halok meg kutyákkal körül véve. Visszabotorkáltam az ágyamhoz és leültem rá. Arcomat a tenyerembe temettem és próbáltam nem elsírni magamat. Nem igazán sikerült. Pont zsebkendő után kutattam, mikor barátom bezuhant szobám ajtaján. – Életem, mi történt? – guggolt le elém és aggódva méregette az arcomat. Hatalmas tenyerével letörölte könnyeim, majd az ölébe húzott. – Mondj valamit, kérlek! – suttogta. Megráztam a fejemet, és ránéztem. Apró mosollyal szája szélében lehelt csókot ajkaimra. Szokás szerint bele szédültem, ez a fiú elveszi az eszemet. – Babe, szólalj meg!

-Mondanom kell valamit. – hajtottam le a fejemet. Fel voltam készülve mindenre. Őrülten kiabálva kidob, itt hagy én meg sírok, mint valami kisbaba, aztán átjön Spencer, és próbál lelket önteni belém, de nem sikerül neki. – De nem fogsz neki örülni. – most veszem csak észre, hogy nem is rám figyel, hanem a szobámat kémleli. Basszus. Letett az öléből, és elkezdett járkálni a helyiségben. Alaposan megfigyelte a már összepakolt dobozt, az üres íróasztalomat, majd végül az éjjeli szekrényemet, amik roskadoztak, a képektől. Egyesével vette fel a képeket és nézte meg mindet.  Az utolsónál elmosolyodott. Ketten voltunk rajta, talán az ő szobájában, éppen megcsókol, és mindketten mosolygunk. Nem tudom tovább húzni az időt, bizonyára már ő is nagyon fáradt, szeretne aludni. – Elköltözöm. –nyögtem ki nagy nehezen. Nem lepődött meg, sőt semmi nem látszik rajta, ami megijeszt. – Amerikába. – úgy látszik csak egy szavas mondatok kinyögésére vagyok képes. Viszont barátom arcán továbbra sem látok semmit. – 4 évre.

-Mikor akartad elmondani? – kérdezte. Nem volt mérges, semmi, csak feltett egy kérdést.

-Nem tudom. – motyogtam lehajtott fejjel.  – Honnan tudod? – kérdeztem ezúttal én. Süt róla, hogy tudja, hiszen már semmin nem lepődött meg.

-Van egy nővérem, aki nem bírja befogni. – kuncogott. Annyira abszurd ez a helyzet. Ordibálnia kéne, törnie-zúznia, ehelyett kuncorászik. Imádom.

-Nagyon utálsz? – kérdeztem, miközben odasétáltam hozzá, s félve megálltam előtte. Felnevetett, majd magához húzott egy rettentő szoros ölelésre.

-Téged nem tudlak utálni. – mosolygott  le rám, majd megcsókolt.

-De, akkor most, hogy lesz? Mármint én, ott leszek, te meg itt. És. – kezdtem el hadarni, és Harry nagyon jól tudja, hogy ilyenkor nehezen bírom abbahagyni.

-Figyelj. Én szeretlek, és ezt te is nagyon jól tudod. 4 év hosszú idő, azt be kell látni, viszont tudom, hogy mindig is erre vágytál, így nem is próbállak megakadályozni. Amúgy neked is lesznek szüneteid, gondolom, én pedig megyek turnézni, és majd meglátogatlak, addig meg mindennap beszélünk valahogy, jó, babe? – emelte fel a fejemet az államnál. Aprót bólintottam. – Mikor indulsz?

-Holnap után. – nyögtem ki nehezen. Karjai megfeszültek körülöttem, nem hiszem, hogy el akart valaha is engedni. – Itt maradsz? – néztem fel rá könnyes szemekkel, és ahogy elnéztem neki is előbújt egy-kettő.

-Ameddig csak tudok, szerelmem. – suttogta, majd felkapott az ölébe és egyenesen az ágyhoz cipelt. Megvált felesleges ruháitól, befeküdt mellém és szorosan magához vont. – Jó éjt, babe! – nyomott egy csókot a nyakamba.

Reggel legnagyobb szomorúságomra, egyedül ébredtem. Nem akartam, mégis pánikolni kezdtem, hogy itt hagyott, csak meg akart nyugtatni. Végleg elment, soha többet nem fogunk találkozni, és én egyedül halok meg. Fejemet jobbra-balra kapkodtam ijedtemben, remélve, hogy találok valamit, amit véletlenül itt hagyott, és nem is fontos neki annyira, hogy visszakérje, én pedig elvihessem az egyetemre.

Lassan, könnyeimmel küszködve sétáltam fürdőszobámba, hogy elkészüljek. Egy ideig nem tűnt fel a változás, de miután tizedjére néztem vissza, a szívem gyorsabban kezdett verni, arcomon hatalmas, boldog mosoly terült el, tükrömre írt sorait olvasva.

„Sajnálom, tudom, azt ígértem itt maradok veled. Most viszont muszáj volt elmennem, hogy segítsek a testvéremnek! Megírta az albumunk első számát, amiből kislemez is lesz. Szóval, egésznap a stúdióban leszek, illetve leszünk. Ha felébredtél, gyere be, már ebéddel várlak!

Siess, nagyon hiányzol!

Szeretlek, Babe!

xxx.Harry.”

A vörös rúzsomat el kellett tüntetnem, mert ha nem teszem, anya fogja, így gyorsan lefényképeztem, majd fájó szívvel lemostam, a remek művet. 

Cirmpskáim, meghoztam az újat, ami Ahslyn szemszögéből íródott, és ez volt az egyetlen. 
Remélem tetszett, várom a cukker véleményeket! Legyetek jók, Marharépácskáim!:) 

Guten Tag, Babes.. 

xxx.En_Payne