[05. Egy kis kitérő]

Hii,Girls!:) Mindenki túlélte a suli első napját? Szuper, akkor tudtok olvasni!:) 

A részről, csak annyit szeretnék mondani, hogy Anne szemszögéből írtam, és "kicsit" visszább megy az időben. Pontosan az örökbe fogadásig.

Jó olvasást, várom a kisfuri véleményeket, cirmoskáim (bocsánat, de a barátaimtól átvettem a "becézést") Legyetek jók, Marharépácskáim!:) (Picit rövid lett, bocsiii) 

Ölellek, 

En_Payne

Anne Cox

2011. Június 23. 

Holmes Chapel

Ahogy gyermekeim képét nézem, ahol mindhárman együtt vannak, s egymást ölelik, elerednek könnyeim. Mosolyogva törlöm le könnyeimet, hiányoznak. Olyan nagyra nőttek, és annyi mindent elértek.

Harry szupersztár lett, rengetegen szeretik, amit meg is értek, hiszen csodás gyermek volt, s most remek felnőtté válik.

Spencer, gyönyörű lánnyá cseperedett, és gyönyörű dalaival rengeteg lány szívét melengette meg. Annak ellenére, mennyire is szép, még mindig nincs udvarlója, remekül meg van egyedül.

Gemma, továbbra is nagyon bolondos lány, nem rég végezte el az egyetemet. Dolgozik, de közben árgus szemekkel figyeli kistestvéreit.

Eszembe jutott, hogy milyen is volt az első időszak velük.

2000. március 27.

London.

Miután kiderült, hogy csak Gemma lehet az egyetlen vérszerinti gyermekem, összeomlottam. Mindig is több gyereket akartam, ahogy férjem, Des is. Gemma még kicsi, ezért is szeretném, ha még most lennének kistestvérei.

Des a mai napon egy remek ötlettel állt elő. Fogadjunk örökbe egy csöppséget. Nekem is és lányomnak is megtetszett az ötlet, ha már természetes módon nem lehet újabb családtagunk.

Úgy mentünk oda az árvaházba, hogy nincs konkrét elvárásunk a gyermek korát és nemét illetően. Ahogy beléptünk a romos, már omladozó épületbe, hirtelen elfogott az érzés, hogy, ha tehetném az összes gyermeket elvinném innen. De nem tehetem, hiszen nincs akkora lakásunk, se annyi pénzünk.

A gyerekeken ugyanolyan egyenruha volt, ami azt a látszatot keltette, hogy komoly a hely, vagy foglalkoznak velük.

Mosolyogva sétáltunk végig a sorban álló apróságok mellett, s lányom szeme megakadt egy ikerpáron.

Elől egy 6 éves forma kislány állt. Vöröses haja, csodás zöld szemei voltak, s halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy lányom ránézett.

A mögötte álló kisfiúnak  barna haja, ugyanolyan zöld szemei voltak, arcát kis gödröcskék díszítették.

Gemma elkapta róluk tekintetét, és a többi gyermekre rá sem nézett, úgy szökdécselt el hozzánk.

-Anya, légyszi’ vigyük őket! – könyörgött halkan, s bevetette kiskutya szemeit.

-De, kincsem Ők ketten vannak – simítottam meg vállát kedvesen.

-És? Akkor két kistestvérem lesz. – mondta duzzogva. Des-re néztem, aki csak bólintott egyet, jelezve, hogy engedjek lányomnak. Hatalmasat sóhajtottam, majd hívattam az igazgatónőt.

-Sikerült választani? – kérdezte, s fentebb tolta orrán a szemüvegét.

-Igen – bólintottam. – Az ikreket, ott – mutattam rájuk. Egymás kezét szorongatták, mintha ezzel jelezték volna, hogy csak ketten távoznak innen.

-Rendben. – morogta a nő. – Spencer, Harold, az irodába! – kiabálta, mire a két gyermek lassan, halvány mosollyal az arcukon lépdeltek az említett  helyiség felé. Az igazgató jelezte, hogy maradjunk kint, míg Ő beszél a gyerekekkel.

5 perccel később, az ajtó kinyílt, s az igazgató dugta ki rajta a fejét.

-Jöjjenek be! Már csak a papírokat kell elintézni.

Mindenki csendben volt egész úton. Mi nem akartunk megszólalni, repdestünk a boldogságtól. Spencer és Harold, pedig nem mert. Némán bámultak ki az ablakon, csodálták a számukra ismeretlen tájat. Amint megálltunk a ház előtt lassan kiszálltunk az autóból, s megvártuk, hogy kövessenek minket. Némán, lehajtott fejjel kullogtak mögöttünk,csak akkor kapták fel a fejüket, mikor a ház egy-egy szegletét mutattuk meg.

-Ez, pedig a te szobád, Harold – nyitottam be egy szobába, ami még festés előtt állt, hisz nem tudtuk, kit, illetve kiket hozunk haza.

-Spencer, te Gemma-val fogsz aludni, míg át nem alakíttatjuk a vendégszobát – nyitottam be, idősebb lányom szobájába. A kislány félve lépett be a szobába, s nézett körül. – Nézelődjetek kicsit, beszélgessetek. Addig meg csinálom a vacsorát. – mondtam, majd magukra hagytam őket.

Nem sokkal később benyitottam Gemma szobájába, s hatalmas boldogság fogott el, ahogy megláttam a 3 gyereket együtt játszani, miközben halkan szólt a tévé.

-Gyerekek – hangomra mindannyian megugrottak. Nagyon belemerülhettek a társasjátékba. – Kész a vacsi. Gyertek enni!

-Mit eszünk? – kérdezte Gemma.

-Palacsintát – mosolyogtam rá, s lányom a konyhába viharzott.

-Mrs. Styles – nézett rám nagy szemekkel Spencer.

-Kérlek, csak Anne – mondtam neki mosolyogva.

-Akkor, Anne – javította ki – mi az a palacsinta?

-Nem kaptatok még olyat? – kérdeztem furán, miközben a lépcsőn sétáltunk lefelé.

-Ott – utalt az árvaházra Harold – Csak kenyeret és vizet adtak. Néha kaptunk levest.

-Jesszusom! – kaptam szám elé a kezemet, s a sírás kerülgetett, ha arra gondoltam, hogy a gyerekeknek, ez az első adag normális kajájuk. Legyűrtem a könnyeimet, s leültem az asztalhoz. Megkenem a gyerekek palacsintáját nutellával, s eléjük toltam. – Jó étvágyat! – mosolyogtam rájuk.

-Jó étvágyat! – ismételték meg. Csendben fogyasztottuk el az ételt, egészen addig, amíg felül nem kerekedett rajtam a kíváncsiság a gyerekeket illetően.

-Harold, mesélj magadról! – kértem az eddig szinte szótlan kisfiút.

-Hát… Az árvaházban mindenki Harry-nek hívott, nem szeretem a Harold-ot. Szeretek énekelni, csak Spencer nem szereti hallgatni – kuncogott aranyosan és testvére nézett. – Szeretek még rajzolni és fogócskázni.

-Ezek nagyon jó dolgok, Harry.  – simogattam meg az arcát, s nem húzódott el, ahogy vártam, csak lehunyta a szemeit. – Na, és te, Spencer?

-Én is szeretek rajzolni, bár nem annyira, mint Harry. Szeretek babázni, mondjuk nem tudom, hogyan nézhet ki egy igazi baba, mert az árvaházban, csak rongybabákkal játszhattunk. És egyszer nagyon szeretnék gitározni.

-Örömmel hallom, hogy muzikális lelkek vagytok. – mondtam boldogan. – És, ki az idősebb?

-Én! – tette fel egyből a kezét Spencer. – Azt hiszem, 5 perccel.

-Huh, Harry nem sokkal maradtál le. – veregette óvatosan hátba Des. A kisfiú csak nevetett rajta.

2004. Február 1.

Holmes Chapel.

Lassan 4 év telt el azóta, hogy örökbe fogadtuk Harryt és Spencert. Ma 10 évesek, és izgatottan várják az ajándékukat. Nagyon sokat változtak ezalatt a négy év alatt.

Spencer haja hosszúra nőtt, s most már teljesen vörös, akárcsak Gemmaé. Továbbra is rengeteget játszik, de már nem babázik, csak társasozik. Valamint, mióta megtanultak írni rengeteget irosgat, vagy ha olyanja van, rajzol.

Harry haja begöndörödött, s állandóan mosolyog, ami miatt látni aranyos gödröcskéit. Sokszor van olyan, hogy egész éjszaka fent van és a szobájában énekel, aminek sem Gemma, sem Spencer nem örülnek.

De a legnagyobb változást talán azt jelentette, hogy végre anyának szólítanak.