2014. október 11., szombat

[23. "Miért nem értesz meg?"]

Liam Payne 
2016. Október 11. 
Kailona-Kuna, Hawaii. 


Azt hittem rosszul hallok, amikor Spencer közölte velem, hogy remek lenne, ha itt tartanánk meg az esküvőt. Méghozzá az eljegyzésünk után 4 nappal. De, láttam rajta, hogy nincs vicces kedvében. Elmondása szerint csak az én szüleim hiányoznak, és mindenki itt van.
4 nap alatt, lerendeztem a szüleim jegyét, elintéztük a kaját, a szmokingot, és a fotóst, valamint a biztonságiakat. Nem szerettük volna, ha a rajongók is részt vesznek, a mi nagy napunkon.
Az egyetlen dolog, amit nem intéztem el, sőt eszembe sem jutott, az az eskü, vagy fogadalom.
-Hé, haver – huppant le mellém Zayn. Már teljesen készen volt, a haját is belőtte, csak rám és Spencerre kellett várni. – Mi a baj?
-Te, hogy írtad meg az esküdet? – kérdeztem, a tollam végét rágcsálva. Zayn és Perrie még tavaly egybekeltek, szintén szűk családi körben.
-Én nem írtam esküt. – rázta meg a fejét. – Csak elmondtam azt, amitPerrie iránt érzek, mert az tudod… Leírhatatlan. – megveregette a vállamat, és felállt mellőlem. – Kész vagy, Li? – nézett le rám.
-Hogyne – sóhajtottam fel, majd követtem. – Te is annyira izgultál, mint én? – kérdeztem a kezeimet tördelve. Felnevetett, és hevesen bólogatott. – Jesszus, Zayn. Mindjárt elájulok.
-És, akkor még nem is láttad a menyasszonyod. – nevetett fel hangosan,és tudtam, hogy Ő már látta.
-Milyen?
-Eszméletlen. – mosolyodott el, miközben az oltárhoz sétáltunk. Megálltunk a többiekkel szemben, háttal a papnak, és vártunk. Zayn mellettem állt, egyszer-kétszer megszorította a vállamat, mikor úgy látta, hogy elszaladnék. Harry sétált mellénk, és állt meg ugyanúgy, mint mi.
A zene halkan csendült fel, az emberek egyszerre fordultak hátra, hogy mihamarabb láthassák a menyasszonyt és Robin-t.
-Zayn – fordultam felé hirtelen – Mi van, ha nemet mond?
-Haver – forgatta meg a szemét és visszafordította a fejemet – Nézz rá! Úgy néz ki, mint aki itt akar hagyni?
-Te szentséges úristen! – motyogtam, és eltátottam a számat. – Gyönyörű vagy! – suttogtam csodaszép menyasszonyomnak. Arcára zavart mosoly ült ki, mint mindig, mikor megdicsértem. Robin kezet fogott velem, puszit nyomott Spencer arcára, majd kezembe adta a lányét. Erősen szorítottam, éreztetni akartam vele, mennyire is izgulok, hogy néhány perc múlva a feleségem lesz. Csak az enyém.
-…Akkor, ha kérhetném, most olvassák fel a fogadalmukat. – a pap hangja hozott vissza a valóságba, rajtam volt a sor, hogy ennyi ember előtt elmondjam, mit érzek iránta.
-Spencer Styles. – sóhajtottam fel, szembe fordítottam magammal, másik kezét is megfogtam. – Nem írtam semmit, nem tudtam. Leírhatatlan, az a csodálat, szeretet, szerelem, amit irántad érzek. Egyszerűen felfoghatatlan mennyire szeretlek. Ha a közelemben vagy, a tenyerem izzad, a szívem gyorsabban ver. Imádom az aranyos, kislányos mosolyodat, az elbűvölően gyönyörű, zöld szemeidet, az apró kezeidet. Az egész lényedet, mindenedbe szerelmes vagyok, az összes szokásodba, még ha rettenetes nagy hülyeségek is. Imádom, mikor puszikkal ébresztesz és azt hiszed nem vagyok ébren. A pici lábaid hangját reggel, mikor lejössz a konyhába, míg én néha-néha reggelit készítek neked. Annyira, de annyira szeretlek, hogy az számomra leírhatatlan. – fejeztem be, és úgy láttam, hogy megkönnyezte.
-Szerinted tudom ezt überelni? – nevetett fel zavartan, és eltűrt egy zavaró tincset az arcából. – Én sem írtam semmit. Olyan régen beléd estem, de még magamnak sem vallottam be, csak mikor egy kicsi esélye volt kettőnknek. Rájöttem, hogy nagyon szeretlek, de lehet, jobb ha csak barátok leszünk, úgy egyikőnk sem sérül. Viszont, te ezt megcáfoltad, mikor elraboltál London egyik legnagyobb plázájából, csak azért, hogy beszéljünk. – a násznép felnevetett, még én is elmosolyodtam. – Imádom, mikor megölelsz, megpuszilsz, megcsókolsz, vagy csak beszélsz. Annyira jó hallani, ha azt mondod szeretlek, olyankor különlegesnek érzem magam. Pedig csak egy lány vagyok a sok közül, akinek rohadt nagy mázlija volt, mikor melléd költözött. – felnevettem, de igazat adtam neki. Ha nem lesz a szomszédom, talán nem ismerjük meg egymást, nem jövünk rá, hogy mit is érzünk egymás iránt, nem állnánk itt. – Szeretlek, Liam Payne, az életemnél is jobban! – az emberek tapsolni kezdtek, míg mi felhúztuk egymás ujjára a gyűrűket.

-Megcsókolhatja a menyasszonyt! – mondta a pap, én pedig a derekánál fogva húztam magamhoz feleségemet. Csókja vágyakozó volt, tudtam, ha nem az esküvőnkön lennénk, és nem lenne itt egyetlen ember, már rég nem lenne rajta ez a ruha. Nyakamnál fogva húzott még közelebb magához, belemosolygott a csókba.

2016. December 01.
London.
Kézen fogva estünk be, az ország egyik leghíresebb stúdiójának ajtaján. Spencer gyorsan megigazította csapzott haját, és gyors csókot nyomott ajkaimra. A nászutunk, igen elhúzódott, de nem is bántuk, hogy olyan helyen vagyunk, ahol senki nem tudja, mi az a One Direction. Csak a srácok, a család és a menedzsment tudta hol vagyunk, s mikor érkezünk vissza.
Most is csak azért jöttünk haza, hogy interjút adjunk az egyik reggeli műsornak, ugyanis mire az esküvőnk kitudódott, mi már rég a nászutunk helyszínén voltunk. Így sehol nem mutatkoztunk, még úgy mint, egy házaspár.
-Li, akkor mindkettőnknek be kell mennie? – kérdezte Spencer, mikor már a sminkben ültem.
-Persze. A feleségem nélkül, sehova – mosolyogtam rá, mire felnevetett és arcon csókolt, ezzel bosszúságot okozva az engem kezelő sminkes lánynak.
-Spencer Styles, Liam Payne! – nyitott be egy fekete hajú lány, headset-tel a fején, egy mappát szorongatva – 2 perc és önök jönnek.
-Jesszus. Ennyire nem vagyok öreg, hogy tegezzenek. – nevetett fel Spencer. Derekánál fogva húztam magamhoz, s csókoltam a nyakába. Felkuncogott és hajamba túrt. – Mackó, menjünk, mert soha nem végzünk – szólt rám, és kihúzott az öltözőből.

-Hölgyeim és uraim, köszöntsék nagy szeretettel, a One Direction énekesét, és gyönyörű feleségét, Spencer Stylest! – a műsorvezető hangja izgatottan csengett, rajongó lehetett. Feleségem kezét szorongatva sétáltam be a kamerák elé, s ültem le a kanapéra, míg Spenc mellém. – Sziasztok, örülök, hogy itt vagytok! – mosolygott ránk kedvesen. Nem lehetett idősebb nálunk, sőt szerintem még fiatalabb is volt.
-Köszönjük a meghívást – szólalt meg a mellettem ülő lány.
-Nos, kezdjünk is bele. – csapta össze tenyereit, majd az asztalra helyezett kártyák közül felvett egyet és elolvasta – Először is gratulálok nektek!
-Köszönjük – mosolyodtam el, és derekánál átöleltem. 
-Látom még most sem bírjátok egymás nélkül. – nevetett fel, az előbbi mozdulatomra célozva. Hangosan nevetett mindenki, míg én egyetértettem vele. – Szóval, mikor is volt pontosan az esküvő?
-Október 15-én. Az eljegyzésünk után 4 nappal.
-Azta, ez aztán gyors volt! És ott, Kailua-Kona-n?
-Igen, azon a parton, ahol megkértem a kezét. – mondtam büszkén.
-Óóó, milyen romantikus! És, hogy tudtátok elintézni ennyi idő alatt? Sőt, van ami még jobban érdekel. Liam – fordult felém. – Mióta tervezed?
-Elég régóta. Igazából, még nem most akartam megkérni a kezét, csak a szülinapján. Viszont, mikor teljesítette a távot, akkor jöttem rá, hogy nem fogom kibírni februárig. Gondoltam, biztos örülne neki, ha most kérném meg. – dőltem hátra a kanapén és szélesen mosolygó szerelmemre néztem. – Arra viszont nem számítottam, hogy 4 napon belül már a feleségem lesz.
-Ez nagyon aranyos. – mosolygott a lány. – És, hol voltatok nászúton, ennyi ideig. Ha jól tudom, most értetek vissza Londonba.
-Igen, még nem is voltunk otthon, ugyanis késett a gépünk. A nászutunk helyszíne viszont titok, ugyanis szeretnénk még elmenni oda, egyszer-kétszer. Csak már gyerekekkel. – néztem komolyan Spencerre, mire megforgatta a szemeit. Napok óta téma volt köztünk, hogy ideje lenne egy gyereknek, de Spencer még nem érzi úgy, hogy képes lenne rá. Én meg tudom, hogy nincs nála jobb anya.

-Akkor  sem érzem úgy, hogy készen állnék az anyaságra. – csapta be a lakás ajtaját, amint hazaértünk. Még a taxiban kezdtünk el veszekedni a dologról. Ismételten. – Miért nem értesz meg? – fordult felém indulatosan. Fejét lehajtotta, válla rázkódott, tudtam, hogy sír. Utáltam, ha sírt, főleg mikor miattam. – Egyszerűen még élni szeretném az életemet, bulizni. – suttogta és a fürdőszobába viharzott, és magára zárta az ajtót.
-Spencer, kérlek engedj be! – kopogtattam az ajtón – Megértem, de annyira szeretném, ha már lenne egy gyerekünk. Beszéljük meg, kérlek! – próbálkoztam ismételten, de csak a víz csobogását lehetett hallani. Felsóhajtottam és elterültem az ágyon. Ma már biztosan nem fogok fürdeni.
Megakartam várni, hogy megbeszéljük, de egy óra várakozás után elaludtam, abban a szörnyű tudatban, hogy a feleségem most utál engem.


Összesűrítettem a dolgot, a végén bele is rondítottam, de na. ;) 
És, igen rohadt jó fej vagyok, tudom :)  
Pár perc,és új:)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése